Tavaszi szelek puha sodra a rügyeket levéllé bontja,
gyermekfüvek is magasodnak, patakok is vígan futosnak
– mikéntha fiókamadár: szárnyát próbálja már a táj.
Újul a táj, a föld, hol élünk, újul fonnyadt,
zörgő reményünk: Tavasz, a mi tavaszunk végre,
mi festünk felleget az égre, mi festünk eget és napot,
égő holdat és csillagot! Hajnal kékjét és alkonybarnát,
a hegyre pásztort, ezer barmát, rezgő párát a messzeségre,
fecskék táncos csokrát a légbe
– csak hidd: a teremtés mi lettünk s tavaszt és nyarat mi teremtünk!
Atyjuk leszünk az évszakoknak, nékünk,
miértünk sokasodnak, hogy megbírva minden elemmel,
megtöltsük őket értelemmel – egy intésünkre,
mint ebek: hozzánk simulnak mindenek!
S miként új borral ó hordókat, lelkünkkel telítjük a szókat,
miket, mint vadszőlő a házat, befont,
befutott a gyalázat – mit nem mondtunk,
most mondd velem:
Tavasz! Szabadság! Szerelem!
Szeretettel gondolok Rád ebben a gyönyörű napsütötte időben :)